Negyed évszázada annak, hogy az első kvantumbiteket vagy qubiteket összekapcsolták egy kezdetleges kvantumszámítógép létrehozásához. A hagyományos számítógépeken az egyeseket és a nullákat egyidejűleg ábrázoló képességükkel a qubitek a rendszerek legalapvetőbb összetevői, amelyek bizonyos típusú problémák megoldásában messze felülmúlhatják a mai számítógépeket. Azóta a fejlődés kevésbé a kemény tudományon, mint az alkalmazott mérnöki munkán múlik: stabilabb qubiteket hoztak létre, amelyek a másodperc töredékénél tovább képesek megtartani kvantumállapotukat, összekapcsolják őket nagyobb rendszerekben, és új programozási formákat dolgoztak ki kihasználni a technológia jellemzőit.

Ez összehasonlítható azzal, ami a hagyományos számítástechnika korai napjaiban történt, a tranzisztor 1940-es feltalálása és az integrált áramkör 1958-as feltalálása után. Utólag visszagondolva, a kapacitás folyamatos, exponenciális fejlődése, amelyet a Moore-törvény ír le, amely a számítógépeket a mainstream, kérlelhetetlennek tűnik. A kvantumkor nem valószínű, hogy a metronómiai elkerülhetetlenség ugyanolyan érzésével bontakozik ki. Lehetséges, hogy nagy meglepetéseket okozzon, mind a jó, mind a hátránya tekintetében. Globális verseny zajlik a kvantumhatások szabályozására és kiaknázására szolgáló új technikák kidolgozásán, valamint sokkal hatékonyabb algoritmusok létrehozásán – ami felveti a hirtelen teljesítményugrások lehetőségét. Ilyen meglepetést okozott a kínai kutatás közzététele, amely az online titkosítás legelterjedtebb formájának feltörésére tett javaslatot egy, a már rendelkezésre állóhoz hasonló kvantumszámítógép segítségével.

Ez a bravúr – egy potenciális „Sputnik pillanat” – várhatóan sokkal fejlettebb kvantumrendszereket igényel, amelyek sok év múlva várhatók. Más kiberbiztonsági szakértők végül arra a következtetésre jutottak, hogy ez a módszer valószínűleg nem működik a gyakorlatban. Az egyik kérdés az, hogy Kína miért engedélyezte volna ennek közzétételét, ha valóban módot mutatott volna a világ titkos kommunikációinak többségének leleplezésére. Ennek ellenére ez még mindig megrázkódtatást okozott, és ébresztőként kell szolgálnia mindazok számára, különösen az Egyesült Államokban, akik aggódnak amiatt, hogy Kína technológiai fölényt fejleszt ki. Sok vállalat olyan iparágakban, mint a vegyipar, a bankszektor és az autógyártás, fektetett be a kvantumrendszerek programozásának elsajátításába, abban a reményben, hogy hamarosan megérkezhetnek az első gyakorlati felhasználások. Az összetett pénzügyi kockázatok modellezésében, új molekulák tervezésében és a gépi tanulási rendszerekben az adatrögzítés felgyorsításában a kvantumrendszerek előnyre tehetnek szert, amint akár csak kis mértékben olcsóbbak vagy gyorsabbak lesznek, mint a meglévő számítógépek.

Ez a pillanat "kvantumelőny” – amikor a rendszerek gyakorlatias, bár szerény, de fölényt mutatnak bizonyos problémákkal kapcsolatban – még mindig kínzóan, elérhetetlenül hazudik. A befektetések és az elvárások növekedésével a rövid távú csalódások lehetősége magas, még akkor is, ha a hosszú távú potenciál változatlannak tűnik. Még mindig nehéz a qubiteket kvantumállapotukban tartani elég sokáig ahhoz, hogy hasznos számításokat végezzenek. A következő határ a hibajavítás olyan formáinak feltalálásában rejlik, amelyek a qubitek egy részét felhasználják a koherencia hiánya okozta „zaj” ellensúlyozására. A legújabb kutatások azt mutatják, hogy a vártnál gyorsabban haladnak előre a probléma megoldásában.

Az olyan területeken, mint a hibajavítás, az áttörések lehetősége megnövelte a kvantum sokk esélyét – amikor a gépek ugrást tesznek a lenyűgöző tudományos kísérletből a világot megváltoztató technológia felé. A látszólag hibás kínai titkosítási papír alapján elhamarkodott lenne megjósolni, hogy ez a pillanat már elérkezett. De mivel világszerte annyi erőfeszítést tesznek a kvantummechanika tulajdonságainak a számítástechnikában való hasznosítására, talán még mindig meggondolatlanabb lenne egy másik napra halasztani az ígéretek – és a kockázatok – komoly mérlegelését.